2010. szeptember 15., szerda

Lintutorni avagy madármegfigyelő tornyok Finnországban

Sok minden lehet, ami utazásra késztet bennünket, a két leggyakoribb ok ezek közül a pihenés, vagy üzleti ügyek intézése, de bármilyen okkal is indul útnak az ember, a kíváncsiság azt hiszem, mindenkiben ott van ilyenkor. Engem is ez motivált leginkább szeptember elején, hogy aztán reggelenként a világlátás vágyával Finnország és Lappföld menedékházaiban, tópartjain ébredjek és esténként a tapasztalás élményével hajtsam ugyanott álomra a fejem. Madár-és természetbarát útitársaimmal a közel kéthetes utazás során jártunk rénszarvasok és siketfajdok között, másztunk gyér növényzetű dombra, tuntori-ra, sétáltunk mocsárban, szedtünk vargányát és áfonyát, ébredtünk hiúz vonyítására és énekes hattyú dalára és rengeteget ültünk autóban, mert az Északi sarkkörhöz, és a fölé tömegközlekedéssel már nehézkes eljutni. Útközben régi és új barátokkal találkoztunk, akik mindig útba igazítottak, merre érdemes szétnézni, így Pietersaari mellett láttunk a nyaralók menti tengeri öbölben parti liléket, havasi és sarlós partfutókat, Tervo közelében örvös búvárt és énekes hattyúkat, és szerte Finnországban kis énekes madarakat, széncinegét, kékcinegét, búbos cinegét, süvöltőt, keresztcsőrűeket. Talán nem köztudott, de a finnek nagyon szeretik a madarakat, ezért szinte minden háznál láthatunk legalább egy, de akár több madáretetőt is. 

A hazai gyakorlattal ellentétben itt egész évben etetik őket, ami egyféle kompenzáció is lehet a mezőgazdaság  túlzott vegyszerhasználata miatt, de inkább egyszerűen csak hagyomány, szokás. Az etetőkben és a madáreleségben nem láttunk nagy különbséget a mieinkhez viszonyítva, viszont sokan nem csak a házuk táján nézegetik a madarakat, hanem kirándulásaik alatt is. A madármegfigyelő-torony finnül lintutorni, amiből több tucat akad mindenfelé, többet is láttunk, de mi három különböző típusú megfigyelőhelyre jutottunk el. Az elsőre Muhos mellett akadtunk rá. A főút mellett kis fatábla jelzi, hol kell lekanyarodni, a mezőgazdasági területre simára döngölt földút vezet be. A toronyból jól látni a tarlón szedegető darvakat, ezidőtájt már gyülekeznek, némelyik család magában érkezik a fiókáival, de már kisebb csapatok is kialakultak, a langyos őszi szél messziről hozza a hangjukat. Más dallama van, mint itthon, sokkal kevésbé emlékeztet az ismert hívó, vagy figyelmeztető hangra, inkább valamiféle beszélgetés jut róla eszünkbe. Nagyjából 2000 darut láttak előző hajnalban, derül ki a postaládára emlékeztető kis ládikában hagyott vendégkönyvből. Valaki rendszeresen kijár, a hasznos információkat gondosan feljegyzi a többi látogatónak. Mi is beírjuk magunkat, majd a kiváló helyen felállított toronynál lesátrazunk, hátha sikerül néhány reggeli fotót készíteni. Sikerül, látunk színes gyűrűs darut is, az adatokat rögtön küldjük tovább finn madarász barátainknak, hamarosan jön a válasz, a gyűrűt épp egyik vendéglátónk tette a lábára néhány éve. Vele ellátogatunk egy másik madárvártához is. A teraszos kis házikónak hatalmas üvegablaka van, ha hűvösebb időben jövünk, kényelmesen elidőzhetünk itt, benne egy megunt, de jó állapotú bőr kanapé, kis asztal, székek, egy rezsó, kályha, teafőző, olvasnivaló és az elmaradhatatlan vendégkönyv. Madár nem nagyon jön, mégis elücsörgünk benne, ültünkben sóhajtozunk egy kicsit, készítünk néhány fényképet, legyen mit irigyelni, ha hazajövünk. Az olvasnivalók közé cinkos mosollyal becsúsztatunk egy Pusztadoktor magazint, hátha, mint a vízbe dobott palackot, egyszer valaki megtalálja. Tovább megyünk északnak, és már a Lappföldről visszafelé megállunk a Torro-i Nemzeti Parkban. A mocsáron átvezető tanösvény épp új pallókat kap, de addig is látogatható, az új és régi deszkák egymást váltják. Az út végén egy újabb torony áll, építője Yoko Alhainen, egykori gyűrűző azt mondja, ha építetnénk egy ilyet Hortobágyon, be lehetne róla látni az egész pusztát. Igaza van, föntről egész Torro-t látjuk, és láthatnák rajtunk kívül még vagy 45-en, lent és fent tábla figyelmeztet, a maximális férőhelyek száma 50. A maga kategóriájában gigantikusnak számító építmény első szintjén lépésszámláló van, lent leolvassuk, eddig több, mint 80 ezren jártak itt. Utolsó esténket egy itteni menedékházban töltjük, tüzet rakunk, a hasított fa, ahogy máshol is, a menedékház melletti fészerbe szépen berakva, a balta és fűrész mellette. Elgondolkodunk, vajon nálunk ki lehetne mindezt így alakítani? Talán igen, vagy talán mégsem, okoskodunk, nem tudjuk eldönteni, a bizakodás erősebb bennünk, vagy a vágy. A kérdés nyitva marad, de ahogy az angolok mondják, a puding próbája az evés. Talán, mire finn barátaink látogatnak meg minket, addigra eldől, és reméljük, csak a kérdés, nem a már meglévő madármegfigyelő tornyok.

Veres Hajnalka